2013. szeptember 19., csütörtök 14:05

A világ leghíresebb sótartója

Írta: 

A világ leghíresebb sótartója, Benvenuto Cellini (1500-1571) a nagy hírnévnek örvendő szobrász, aranyműves egyetlen olyan műve, melyről bizonyosan tudni vélik, hogy az ő alkotása. A “Saliera” (sótartó) néven ismert remekműnek a bécsi Kunsthistorisches Museum (Művészettörténeti Múzeum) Kincseskamra (Kunstkammer) nevű része ad otthont. Mintegy tíz éven át zárva tartott, de a közelmúltban a tárgyak restaurálása után újra megnyitották és teljes pompájában fogadja a látogatókat, amolyan múzeum a múzeumban a maga 20 termével, 2717 négyzetméterével 1000 évet felölelő különlegességeivel.

A középkortól a reneszánszon át a barokkig a legértékesebb, legkülönlegesebb és legritkább tárgyak gyűjteménye látható a múzeumban. A Habsburg császárok és hercegek híres műgyűjtők voltak, közülük is Rudolfhoz álltak közel a művészetek. A kuriózumok között több olyan tárgy is található, amelynek mágikus erőt tulajdonítanak: kövek, korallok, cápafogak, ez utóbbit sárkányfogaknak vélték. A korabeli művészek pedig ezekből a természeti tárgyakból műremekeket alkottak. Jelenleg összesen 2200 tárgy került a látogatók elé: faragványok, órák, festmények, szobrok, faliszőnyegek, érmék, fegyverek, Mária Terézia egyik reggeliző készlete és a bonyolult játékautomaták, de mindezek közül mégis a legnagyobb szenzáció Cellini híres sótartója. 

A XVI. századból származó, 26 centiméter magas és 34 cm széles aranyműves remeket I. Ferenc francia király megrendelésére készítette a mester aranyból, elefántcsontból, ébenfából és zománcból. Később IX. Károly II. Ferdinánd tiroli főhercegnek adományozta. A sótartó Cellini egyetlen eredetiben megmaradt alkotása. A sótartó a Földet ábrázolja allegorikus figurákkal, a tengert (Neptunus) egy férfialak, a földet (Ceres) egy nőalak személyesíti meg. A férfi kezében tart egy gazdagon díszített hajót, amely maga a sótartó. A női alak mellett láthatjuk a borstartót, amely egy kis templomot reprezentáló arany dobozka. A két alakot tartó ébenfatalapzaton a négy szélirány, a napszakok és az emberi tevékenység jelképei teljesítik ki az allegóriát.

A manierista remekmű önmagában is csodálatos, de regénybe illő elrablásának története is. 2003. május 11-én éjjel a múzeumból elrabolták a páratlan műkincset, aminek értékét több mint 50 millió Euróra becsülik. A rabló, egy Robert Mang nevű férfi volt, aki a múzeum renoválása céljából felhúzott állványzaton át, egy ablakot betörve jutott be, majd betörte a vastag üvegből lévő vitrint is, amelyben a sótartót tartották. A képtár egyik mozgásérzékelőjének jelzése 3 óra 55 perckor szólalt meg. Mivel a berendezés gyakran riasztott indokolatlanul, ez pedig az adott éjszakán már két ízben is előfordult, a biztonságért felelős őrök nem ellenőrizték a helyszínt. Az őrség csak reggel 8 óra 20 perc körül fedezte fel az 50 millió euróra becsült műkincs eltűntét. A múzeum vezetése azonnal felfüggesztette a három őrt, és 70 ezer eurót ígért a nyomravezetőnek. Wilfried Seipel főigazgató felajánlotta a lemondását, de ezt Elisabeth Gehrer miniszter asszony nem fogadta el. Két hónappal később az International Herald Tribune-ben hirdetés jelent meg a műtárgy visszavásárlására tett ajánlattal.

Augusztusban a biztosítótársaság névtelen levelet kapott, amelyben a tettes 5 millió euró váltságdíjat követelt, bizonyságul mellékelve néhány apró morzsát az ötvösműről lehullott zománcból. A kapcsolatfelvétel azonban meghiúsult. A következő év nyarán egy 42 éves bécsi férfi felajánlotta Seipel főigazgatónak, hogy visszaszerzi a műtárgyat - az akció a szélhámos letartóztatásával végződött.

Tavaly októberben a tettes 10 millió euró váltságdíjat kért, és bizonyítékul, a sótartó egyetlen levehető részét a Neptun-figura háromágú szigonyát juttatta el a rendőrségre. Hetekkel később újra telefonált, de a rendőrök sikertelen hajtóvadászat után a nyomát vesztették. Mobiltelefonját sikerült beazonosítani, pontosabban az üzletet, ahol a telefont vásárolta, valamint az üzletben rögzített biztonsági kamerás videofelvétel alapján az arcképét is. 2006. január 20-án a rendőrség a sajtóban közzétett egy fotót „arról a férfiról, aki valószínűleg felvilágosítást adhat a tárgy hollétéről”. Másnap letartóztatták a tettest, aki fényképének közlése után magától jelentkezett a rendőrségen, és elvezette a nyomozókat a műtárgyhoz, amelyet egy alsó-ausztriai erdőben ásott el.

Az 50 éves, saját üzlettel rendelkező bécsi biztonságtechnikai szakember a történet elbeszélésekor megpróbálta magát - az ítélet enyhítése céljából - a lehetőségekhez képest pozitív színben feltüntetni azt állítva, hogy a tett elkövetésekor alkoholos befolyás alatt állt. A rablás előtt nem sokkal járt a múzeumban egy olasz turistacsoporttal, ekkor látta először a Salierát. Megfigyelte, hogy sem az ablakokon, sem a vitrinen nincsen biztonsági berendezés, a teremben csupán mozgásérzékelő működik. Amikor 2003. május 11. hajnalán autójával hazafelé tartva elhaladt a Kunsthistorisches Museum felállványozott épülete mellett, hirtelen támadt ötletét tett követte: leállította az autót, kivett belőle egy feszítővasat, és felmászott az állványon. Kifeszítette az ablakot, és meglátta mögötte a redőnyt. A legnagyobb nyugalommal visszament a kocsijához egy Stanley-késért, és annak segítségével leküzdötte ezt az akadályt is. Belépett a kiállítóterembe, a feszítővassal széttörte a 6 mm vastag üvegből készült vitrint, kivette a sótartót, majd beletette egy jutazsákba. Nem sokkal később már az autójában ült a zsákmánnyal, és a közeli westbahnstrassebeli otthonába tartott. Ott a tárgyat egy bőröndbe tette, azt pedig elrejtette az ágya alatt, s a Saliera egészen 2005 őszéig itt is maradt.

A Sótartó közel 1000 napos távollét után karcolásokkal és sérülésekkel, de visszakerült a bécsi Művészettörténeti Múzeum Kincsekamrájába. 

Források: