Parajd

Geológia
A Parajdi-medence, az "óriás sótartónak" becézett erdélyi-medence keleti pereme és a Görgényi-havasok találkozásánál húzódik, és egy jól elkülönithetõ tájegységet képez, a földrajzilag "Sóvidéknek" nevezett kistájon belül.
 
Az Erdélyi-medence, a kréta idõszak végén és a paleogén korszak elején elkezdõdött folyamatos süllyedés révén keletkezett, mialatt a szomszédos Kárpát-hegylánc felgyûrõdött. Ebben a mélyedésben alakul ki egy kis mélységû, szárazföldi beltenger. Ennek a kontinentális beltengernek nem volt összeköttetése a környezõ tengerekkel és óceánokkal. A medence állandó süllyedése, egy kb. 5.000m vastag üledékes rétegösszlet kialakulását eredményezte, amelynek kõzetanyag-összetétele tûkrözi a lerakódás körülményeit és a vidék paleoklimatikus viszonyait.
 
Az Erdélyi-medence peremén a paleogén üledékek találhatóak, melyek a medence belseje fele dõlnek, bennebb találjuk a diapir-redõk õvezetét, ahol a mélyben levõ sótömzsök a felszin felé emelkedtek és áttörték a fiatalabb üledékrétegeket. A medence központi részén a széles, körkörös hullámredõk - az ún. dómok - vidéke található, amelyeknek a porózus kõzeteiben tekintélyes földgáztelepek halmozódtak fel a felsõbádeni, szarmata és alsó-pannón geológiai korokban.
 
Az Erdélyi-medence függõlegesen három, különbözõ tektonikai stilusú egységre tagolódik: egy alsó rész, amely vetõkkel barázdált kristályos alapkõzet, erre települ a középsõ egység, melyet tektonikailag enyhébben tagolt szenon, paleogén és alsó miocén üledékek alkotnak, majd következik a felsõ egység bádeni, szarmata és pannón üledékekkel, melyeket pliocén mozgások és sófeltörések szabdaltak. Az erdélyi sóréteg kiterjedése kb. 16206 km2 és átlagvastagsága hozzávetõlegesen 250m, a só pedig felfele nyomuló tendenciát mutat és az elõbádeni terepfelszin domborulatain helyezkedik el. 
 
A sóöv a Sóvidék legjellegzetesebb szerkezeti és morfológiai tájegységét képezi. A Szováta-Parajd-Korond vonalán húzódó sóöv a Mezõhavas 1100-1150m magas vulkáni fennsikjának hirtelen megtört pereme, és a peremtõl tektonikailag elválasztott Bekecs (1079m) és Siklódkõ (1025m) közé beékelõdõ, mintegy 30 km hosszú, ÉNy-DK irányú térszini mélyedésben foglal helyet. A Parajdi-medence eredetét tekintve a mélyitett (eróziós) medencetipushoz tartozik. A medencefelszin kialakulásában döntõ szerepe volt a diapir-tektonikának. Igy a parajdi Sóháta megjelenése (a sóredõ átdöfte a neogén rétegsor nálánál fiatalabb rétegeit), felszinre való kibukkanása módositotta a medence alaktanát és vizhálózatát, sõt életrajzi adottságait is. A Sóháta kiemelkedésével , a Harom-tetõ (710m) és a Malomhegy (623m) között, a Kis-Küküllõ és a Korond vize találkozásánál idézett elõ morfológiai és hidrográfiai változásokat. A só lassú, pattanásszerû kiemelkedése gátat képezett a Korond-patak esésgörbéjén. A Kis-Küküllõ nagyobb, energikusabb révén lépést tudott tartani a sókiemelkedés ütemével, és meglévõ eróziós völgyét fokozatosan tudta mélyiteni. Valószinüleg a Korond-patakát is magával ragadta egy idõre, azon a 20 méteres teraszon át, amely a Sóháta és a tõle keletre fekvõ Köves-vápa (550m) között terül el. 
 
Tágabb értelemben a Parajdi-medence a "Sóhát" - nevû domb körül terül el, felölelve Parajd és a két Sófalva helységeket. A medence alakja enyhén elnyúlt háromszöghöz hasolnit, amelynek csúcsa déli irányban Korond felé mutat, észak-nyugatra pedig beletorkollik a Szovátai medencébe. A Parajdi-medencét az Erdélyitõl, a Szálas-Firtos (1062m), a Fiasmál (983m), a Küsmödkõ (991m) és a Siklódkõ (1025m) vonulata választja el. A Sóhát - helyi nevén a "Sóháttya" (576m), - tulajdonképpen a Parajdi-medence és egyben a Székely Sóvidék legnagyobb kincsét õrzi: az óriás sótelepet, melynek gyökere 2,7 - 3 km mélységig is lenyúlik. A sótömzs vizszintes sikban enyhén ellipszis alakú, átmérõi 1,2 és 1,4 km-esek, a függõleges kiterjedése pedig egy hatalmas, szabálytalan gomba-formát mutat. Méltán mondhatjuk, hogy a parajdi sótest az egyik legnagyobb diapir-redõ Európában, tartaléka több mint száz évig elláthatná öreg kontinensünk sószükségletét.
 
Rétegtani szempontból elmondható hogy a sótömzs, felemelkedése során, áttörte a környezõ mio-pliocén üledékösszletet és a felszinre emelkedett, a Parajdi-medence eróziós ablakában. A szerkezeti és rétegtani kutatások alapján elmondható, hogy a sótömzs egykor a mélyben, a fiatalabb rétegsorok alatt feküdt. A sótest feküje ma is 2700-3000m mélységben van és ellipszis alakú. Az emlitett üledékösszletben jelen van a bádeni rétegsor négy klasszikus rétege: a legalsó a dézsi tufaréteg és Globigerinás márgák, következnek a felsõ só és gipszrétegek, majd ezekre települ a Radioláriákat tartalmazó palaréteg és agyagos márga, végül pedig a Spirialis tartalmú márgák rétege. A só fedõkõzete (az ún. "cap-rock") agyag- és márgarétegekbõl áll, ezek tartalmaznak idegen kõzetelemeket is: homokkövet, kvarcitot, gnájszot, csillámpalát, kristályos mészkövet és más triász, júra és kréta korabeli kõzeteket is. Ezek a kõzetelemek valószinüleg a mio-pliocén konglomerátumok szétesésébõl származnak, a tektonikus mozgások következtében, vagy a szomszédos szárazföldról sodródtak oda. A bádeni rétegösszletre diszkordánsan települnek a pleisztocén rétegek, ezek a posztpliocén hargitai vulkanizmus termékei, vagyis vulkáni aglomerátumok és breccsák, melyek piroxén és amfibolandezit elemekbõl és szürkés, tufás kötõanyagból állnak. A vulkanitek vastagsága eléri a több száz métert és ezek alkotják a parajdi medencét övezõ fõbb domborzati formákat. A legfelsõ rétegsort a holocéni üledékek képezik, melyek folyami hordalékokból, törmelékkúpokból, homok és kavics lerakódásokból, talajokból, valamint karbonát-lerakódásokból (például a Korondi aragonit forrásüledékekbõl) állnak.
 
A parajdi sótelep anyaga, a kõsó vagy másnéven "halit", egy halogénid ásvány, mely köbös (kocka) rendszerben kristályosodik de nagyon ritkán lehet oktaéderes formája is. A parajdi kõsó durva és aprószemcsés kristályelemekbõl áll, ezek mellett azomban tartalmaz szennyezõanyagokat is. Törése egyenetlen, kagylós, hasadása a gyengeségi sikok mentén tökéletes kocka alakot mutat, szine pedig, az átlátszó üveges, tejfehértõl egészen a sötétszürkéig és a feketéig változik, a tartalmazott szennyezõdésektõl függõen. Természetes (idiokromatikus) szine a fehér, de például a kálium iont tartalmazó sóváltozat szine, a halvány rózsaszintõl egészen a sötét biborvörösig terjedhet. A sókockák nagysága a kristályosodási idõ függvénye, a leggyorsabb növekedés a sarkok irányába történik, ezután következnek az élek és a leglassubb az oldalak közepe felé. A köbös kristályok kapcsolódása a sarkok és az élek mentén történik a leggyakrabban, ritkán az oldalak mentén. Az elsõdleges makrokristályok rendelkeznek a legtökéletesebb rácsszerkezettel, ezeknek az átlátszósága a legnagyobb. Az elsõdleges sókristályok szintén tartalmaznak különbözõ zárványokat és belsõ szennyezõdéseket, ilyenek például a ritkán elõforduló libellás vizzárványok. Ezeknek a tanulmányozása kimutatta, hogy képzõdésük hozzávetõlegesen 32 - 48 0C között ment végbe. A másodlagos kristályok, melyek az elhagyott bányaszintek telitett sós állóvizeibõl csapódtak ki, kevésbé áttetszõek és kivehetõk a tejfehér szinû fõbb növekedési irányok. 
 
A sókristály Na és Cl elemeinek a koordinációs száma 6, tehát a köbös rácszserkezeten belül minden Na iont 6 db. Cl vesz körül és forditva. Vegyi szempontból a Na és Cl kötés tipikus ionos kötés.
 
A kõsó gyakran elõfordul tömeges vagy tömött formában (eredetileg csak a tömött alakú ásványt nevezték kõsónak), karca fehér, üvegfénye van és tappintása zsiros, a lángot pedig sárgára festi. A kõzet-sorozatokban társulhat más evaporitos ásványhoz, ilyenek a szilvin, gipsz, dolomit, anhidrit, stb., keménysége pedig, a Mohs-féle osztályozás szerint 2,5. Az egyásványos kõzetet, amely majdnem teljesen halit-ból áll, halitit-nek nevezzük. 
 
A parajdi kõsó ásványi összetétele: 94 - 98% NaCl és 2 - 6% agyagásványok (az oldhatatlan rész). Még jelen vannak más mellékásványok is mint: kieserit, kainit, polihalit, kvarc, csillámpala, pirit és vashidroxidok. A kieserit, kainit és kvarc finomszemcsés szórásban megtalálható a halit anyagában, az agyagásványok pedig csak 0,4mm-es alatti méretben fordulnak elõ, elhintve a kõsótestben. A csillámpala, pirit és vashidroxid elenyészõ mennyiséget képvisel az összetételben. A parajdi kõsó, ellentétben a regáti és más sótelepekkel, csak nagyon kis mennyiségben tartalmaz Ca szulfátot.
 
A parajdi sótelep egyik jellegzetessége, hogy közberétegzett kõzeteket (kristályos palát, dolomitot, kvarcitot, réteges homokkövet, agyagpalát, márgát), és massziv kõzetzárványokat is tartalmaz, ez hátrányosan befolyásolja a minõségi mutatókat. A só elõfordulása sûrû rétegzést mutat, hófehér és sötétszürke sórétegek váltakoznak ritmikusan, a rétegvonalak gyûrõdései jól láthatók a sókamrák falain. 
 
Az erdélyi só - és ezen belül a parajdi sóredõ - keletkezése az alsó-bádeni geológiai korra vezethetõ vissza (az újharmadkor középmiocén idõszaka), ezelõtt kb. 20-22 millió éve. Ekkor a sekély beltenger elzáródott az õsi, közép-európai Tethys - tõl, és az erõteljes párolgás következtében kicsapódott sórétegek lerakódtak a közben egyre süllyedõ medencébe. Az ezt követõ geológiai korok üledékei rárakódtak ezekre a sórétegekre, és jelentõs nyomásuk hatására a só, mint valamilyen lassú folyású, plasztikus, sûrû állagú folyadék, az Erdélyi-medence peremei felé nyomult. Itt, a diapir-redõk zónájában, a plasztikus sórétegek összetömörültek a hatalmas erõk hatására, és a már létezõ törésvonalak és vetõk mentén felfele nyomultak, roppant sótömzsök (diapir-redõk) formájában. Nem mindenütt tudtak azonban a felszinre emelkedni a sóredõk, különbözõ mélységekben elakadtak, és ún. kriptodiapirek-et alkotva jelen vannak a sóõvek központi részében.
 
A sóhegyek õvezetében igen élénk sókarsztjelenséget figyelhetünk meg, a sós területeken, a felszinen kisebb-nagyobb, részben agyaggal bélelt, tölcsérek fordulnak elõ, melyek hasonlitanak a mészkõvidékek karszt-jelenségeihez: a dolinákhoz, viznyelõ töbrökhöz, kõsó-karrokhoz, vagy a lankás-karrmezõkhöz. A dolinák, töbrök egy része folyamatosan képzõdik, mélyül a föld alatti vizfolyások által kioldott só üregének a beomlása által. A nagyobb méretû tölcsérek a régi, felszini rendszertelen bányászkodásnak a nyomai, esetenként a római sófejtés amfiteátrum-szerû szabálytalan üregei, vagy az újabbkori "betyárbányák" (alaktalan sógödrök), ahonnan a környékbeli lakosság, a tilalom idején lopta a sót. 
 
A Korond-Parajd-Szováta-Szászrégen vonulat (a keleti sóõv), tulajdonképpen a kelet-Erdélyi sófeltörések fõ nyomvonala, s ebbõl, mint valami hatalmas, enyhén gomba alakú rönk, emelkedik ki a parajdi sótest. Felgyûrõdésekor átdöfte a környezõ (eredetileg fölé települõ) mio-pliocén márga és agyagrétegeket, és sósziklák, sós források kiséretében, természeti ritkaságként domborodik ki a Parajdi-medencébõl. 
 
Tektonikai szempontból elmonható, hogy a sótömzs enyhén ráfekszik a nyugati oldal rétegeire, és a só rétegzõdése majdnem függõleges, 75-800 -os, a rétegek fõiránya pedig a felszinen Ény - DK. Részben a litosztatikus nyomás hatására a só antiklinális (sóboltozat) tengelyébe ferde, kissé kúpszerûen gyûrõdött fel, amely a felszinen egy óriási kenyérhez hasonló dombhátat alkot. A parajdi sótelep környékén négyfajta vetõt különböztetünk meg: 
 
* mélységi vetõ, amely az alapkõzetbõl egészen a felszinig hat, és valószinüleg szerepet játszott a diapirredõ felemelkedésében, az ún. diapir-tektonikában,
 
* behatároló vetõ, amely a sótestet körbehatárolja, mivel a környezõ rétegekkel való kontaktus tektonikus,
 
* felületi vetõ, ez a sótest határáig terjed, de esetenként behatolhat a sótömzs felsõ zónájába,
 
* helyi hatású vetõ, hidrológiailag aktiv szerepet játszik a sótömzs fedõkõzetében. 
 
Az uralkodó són és agyagon kivül (innen ered a "Szikonyország" elnevezés), a Sóvidék és a Parajdi-medence jelentõs tájképi szépséggel és több geológiai, földrajzi ritkasággal rendelkezik. 
 
A Sóháta jellegzetes növénytársulásai éppen a sósziklák közvetlen közelében alakultak ki. Az is megfigyelhetõ, hogy a nagyarányú párolgás következtében, fõleg nyáron, a sókivirágzás, a lapos térszineket befedõ sólepel fehér, kopár képet nyújt a Sóháta oldalában, és a Sószorosban is. A Sóhomlok, Nádasfõ, Fûrészoldal nevû helyeken, valamint a csupasz sziklafelületek közötti törmeléklejtõkön a növénytakaró nem záródik teljesen. A sósforrások körüli kopár térségek növényzetére jellemzõ a vastag, húsos, hol vörös, hol zöld szinû Salicornea herbacea (sziksófû), Aster tripolium (õszirózsa), Spergularia salina (budavirág), Salsola soda (sófû, sziki ballagófû), Artemisia salina (üröm), Plantago maritima (útifû, útilapú), Statice gmelini (sóvirág).
 
Érdekességként meg kell emlitenünk, hogy az elsõ Parajdra vonatkozó növénytani adat Benkõ József (1740-1814) egyik kéziratában található, ebben feljegyzi a Lycopodium selago (részeg korpafû) fajtát. Erdély nyomtatásban megjelent elsõ flóramûvében (1816-Bécs), melynek szerzõje J.Chr.G. Baumgarten, gyakran szerepelnek növénylelõhelyek errõl a vidékrõl. Botanikai kutatásai során, 1837-ben Friedrich Fronius, a Parajd környéki sós területek flórájából, a következõ fajtákat emliti meg: Salicornia herbacea (közönséges sziksófû), Alsine marginata Koch (kõhúr), Aster tripolium L.(sziki gerebecsin v. õszirózsa), Atriplex angustifolia, Atriplex laciniata, Atriplex triangularis, (labodafajták), Glyceria distans-salina Schur változata (sziki mézpázsit), Poa maritima (perje), stb. Fronius meglepõdve fedezett fel egy amerikai fajtát is - a Rudbeckia laciniata nevû barátvirágot, melynek ez az elsõ erdélyi emlitése. Ezen kivül Fronius még leirta a sóbányát, a sósforrásokat és a sótermelést is, a "marha-sónak" például az alábbi összetétele volt: 85% só, 7,5% szénpor, 3,75% Gentiana lutea (tárnics), 3,75% - Artemisia absinthium (fehér üröm). Értékes adatokat tartalmaz Gönczi Lajos tanulmánya (1890), és a Székelyudvarhelyen õrzött növénygyûjteménye, mint például az Artemisia salina Willd (szikiüröm). Bányai János 1942-ben megjelent irásában paleobotanikai adatokat találunk. Sóváradon pliocén-kori Pinus lawsoniana tobozokat irt le, a pleistocénbõl pedig az alábbi fajok leveleit, ágait és gyümölcsmaradványait mutatta ki: Fagus silvatica (bükk), Querqus sp. (tölgy), Salix capraea (kecskefûz), Corylus avellana (mogyoró), Enonymus europaeus (csikos kecskerágó), Rhamnus frangula (varjútövis), Pinus silvestris (erdei fenyõ).
 
Erdélyben az egyetlen olyan tájegység, amely nevét az ásványkincsérõl kapta, a székely "Sóvidék". A köztudatban úgy él, hogy a Sóvidék elnevezést elõszõr Orbán Balázs használta: "Sóvidéknek nevezik, pedig a Korond vize és a Kis-Küküllõ völgyét is le Szovátáig, azon több négyszög mérföldnyi sófekvetrõl, mely itt nemcsak a föld keblében rejtõzködik, hanem a föld felületére kitörve egész sóbérczeket alkot. Ily roppant tömegben a természetnek ezen nélkülözhetetlen adománya sehol se mutatkozik, annyi itt a használatlanul heverõ kincs, hogy egész Európa szükségletét lehetne azzal fedezni, ha elzártságunk és olcsó közlekedésnek hiánya miatt azt használatlanul nem kellene hevertetni: mint annyi kincsét ezen Isten által dúsan megáldott hazának."
 
A Sóvidék megnevezés legelõszõr egy XVIII. századi határfelosztásban, az egyes falvakhoz tartozó közlegelõk pontos elnevezésében fordul elõ. A Sóvidék települései közül Sóvárad, Korond, Küsmöd a XIV. század elsõ harmadában, Sófalva a XV., Parajd, Siklód, Szolokma és Szováta a XVI. század második felétõl, Ilyésmezõ pedig a XVIII. század elejétõl szerepel az oklevelekben. A kistájegység a hajdani Udvarhelyszék és Marosszék határán, a nagyobb városoktól viszonylag távol fekszik. A legrégebbi település Sóvárad, a pápai tizedjegyzék 1332. évi rovatában fordul elõ elsõ irásos emlitése: "sacerdos de Varad" alakban. Szintén a pápai tizedjegyzékbõl ismerjük Korond ("Kurund") nevét is: 1333-ban Péter korondi plébános fizetett két "banálist". Sófalva nevét elõszõr 1493-ban emlitik az oklevelek . Az akkori hét székely szék - Aranyosszéket is beleértve - panasszal fordult II. Ulászló magyar királyhoz, Báthori István erdélyi vajda erõszakoskodásai miatt ( innen származik a mondás: "a székelyek az ördöggel is szövetkeznek, csak a Báthoriakkal nem!"). A panaszos falvak között ott találjuk Sófalva nevét is. Két Sófalváról csak 1760-62-tõl beszélhetünk, különválásuk a székely falvak történetének sajátos fejezete. Székelypálfalva és Kecset falvak szétválásához hasonlóan, mindkét faluból elindultak a legények, s ahol az elsõ csepp vér kifolyt, ott állitották fel a két falu határát jelzõ halmot. Szováta keletkezésérõl - európai ritkaságként - szinte napra ismeretesek az események, legelõszõr Váradi Kis Pál Deák telepitett embereket Szováta mezejére. Parajd és Szolokma elsõ irásos emlitése 1567-bõl származik, a székely székek 25 dénáros adójának összeirásakor sorolják fel õket. A "hegyreszúrt" falut, Atyhát, 1536-ban emlitik elõszõr az irott források.
 
A "Sószoros" és a "Sóhát" egy részét 60 hektárnyi területen, és a korondi "Csigadomb"-ot ("Csigahegy") 1,5 hektárnyi területen, 1995-ben geológiai természetvédelmi területté nyilvánitották (a 13/1995-ös Hargita megyei Tanácsi határozat értelmében). A "Sószoros", lényegében a Korond patak áttöréses szurdokvölgye, a Sóhát dél-nyugati részén terül el. Itt a patak átvágta a sóhegyet és a felszinre került sósziklák hófehér csipkéitõl õvezve, siet lefele, a Kis-Küküllõvel való találkájára. A Sószorosban találkozunk azokkal a sósziklákkal, amelyek "parajdi sósziklák" néven ismeretesek, és már a múlt század végén is turisztikai látványosságot képeztek. Itt a föld egy tengerrész sógazdagságát rejti magába, sót izzadnak a sósforrások és sóval vegyes az út pora is. 
 
Bányai János (1941) geológus szerint a Korond-patak eredetileg az Alsósófalva felõl a régi sóbánya felé vezetõ út mentén folyt le és ömlött a Kis-Küküllõbe. Késõbb, a sósziklák viznyelõ tölcséreinek sorozatos beszakadásával egy mélyebben fekvõ szurdokvölgy keletkezett, amely eltéritette a Korond vizét, és egyben a két Sófalva közötti rétet egykor boritó tavat is lecsapolta.
 
A Parajdi sótömzs kisebbik testvére Szovátán található, a Sóvidék legészakibb településén. Itt, a sósziklákon kivül, a leglátványosabb képzõdmények mégiscsak a sóstavak. Az európai hirû fürdõhelység tulajdonképpen 1876-ban kezdi pályafutását, mikor Veress József kincstári engedélyt szerez a sósvizek fürdési célra való használatára. A hires Medve-tó kialakulási folyamata 1875 május 27-én kezdõdött, a Köröstoplica-patak eldugulásával, és a terület beomlásával. Egy 1879-beli hegyomlás következtében az Aranybánya-patak is, a kiteritett medvebõrhöz egyre inkább hasonlitó, tóba terelõdött. A Medve-tóval egyidõben alakult ki a Mogyorósi-tó is, Nyárádmagyarós falu egykori sófejtõ helyén. Az elsõ két villát 1844-ben épitették, valószinüleg a Fehér-tó partján. Szováta-fürdõ alapitójának Szovátai Veress Józsefet tekinthetjük, mig az egységes Szováta-fürdõt Illyés Lajos hozta létre, a Veress-fürdõ, a Géra-fürdõ és a Medve-tó területeinek megvásárlásával. A Medve-tó helioterm tulajdonságát Kölecsinszky Sándor geológusnak sikerült megmagyaráznia elõszõr. A sótest eróziója miatt, a sóval telitõdött tó tetején átfolyó édesvizû patak, egy vizrétegzõdést idéz elõ. A sóstó felszinén maradó édesvizréteg, mintegy üveglencseként mûködve, megakadályozza a napsugarak által felmelegitett sósviz hõjének a leadását. Ilymódon a sóstó felszine 20-24 C0-os, de 2-3m mélységben elérheti a 40-60 C0-ot is. Sajnos jelenleg ezek az értékek jóval kisebbek, a tóviz rétegzõdésének megbomlása és a sótartalmának lassú veszitése miatt. (Ebben nagy szerepe van a Mogyorósi-tó felé történõ állandó vizszivárgásnak is). Orbán Balázs, nagyon szemléletesen, igy ir Szovátáról: " …csudás idomú sósziklák vesznek körül, mint jeges tengernek úszó jégtömegei, amott szép lombos erdõ közül más sószálak emelkednek fel, mint elrejtett imaházak fellövelõ tornyai, odább diszgúla idomú alakok, mintha Heliopolisz kertjeibe tévedezne az utas, im ismét másik a nap sugaraiba tündöklõ tó mellett nagy tömegû átlátszó sószikla emelkedik, mintha Svájc jégcsúcsai lennének idevarázsolva." 
 
A székelyföldi sóbányászat legújabb kori történelméhez tartozik a Lövéte-i sóbánya is, amelyet a szentkeresztbányai vasbányászok nyitottak 1944 - 1945-ben, hogy a nehéz közlekedési viszonyok mellett, legalább a környék sóellátását biztositsák.
 
A sótest közel van a felszinhez Homoródszentmárton, Homoródszentpál és Abásfalva községekben. Abásfalván - mint mondották - már pinceásás közben is elérik a sót. Az elöbbi két helységben történelmi adatok bizonyitják a rövid ideig tartó sóbányászatot. Meg kell még emlitenünk a só jelenlétét Görgénysóaknán, Idecsen és Erdõszakállon. A nép nem mindig a kõsót használta fel háztartási célokra. Sok községben "sóskút" van, s ezek közül nem mindeniknek a vize származik a kõsótömzsbõl. A legtöbb sósforrás a kõsó lerakódását fedõ sós agyagból oldja ki a sót. Mások a konyhasón kivül szulfátokat, szénsavas vegyületeket is tartalmaznak. A Székelyföld jelentösebb konyhasós vizfeltörései az alábbi helyeken vannak: Gyimesközéplok, Gyimesbükk, Csügés, Kostelek, Kézdivásárhely (Zsiroserdõ), Sósmezõ, Osdola, Haraly, Gelence, Zabola és Kovászna.
 
A "Csigadomb", a Parajdi-medence déli csücskében található, közvetlenül a Korond felé vezetõ országút mellett. A szines, kedvezõ fényben csillogó aragonit sziklát, az alóla feltörõ, mésztufatartalmú sósforrás rakta le. A szikla repedéseiben idõnként sivitást-sustorgást lehet hallani, ez a vizbõl felszabaduló széndioxid gázok hangja. A karbonátos forrásüledékek lényegében a kalcium-karbonát tartalmú források kéregképzõ tulajdonságának az eredményei, az aragonit fehér, sárga, szederjes, kékeszöld, hagymazöld, szürke, vörhenyes és fekete szinekben mutatkozik. Az aragonit és kalcitrétegek párhúzamos tellérek formájában jelentkeznek az andezites anyakõzetben, lerakódásukat nagymértékben elõsegitette a neogén vulkanizmus utóhatásaként jelenkezõ szénsavas forrásviz meszes összetétele, és a már elõzõleg kialakult repedéshálózat. Képzõdésük lényegében egy alacsony hõmérsékleten történt hidrotermális lerakódáshoz hasonlitható, amely kis mélységben, alacsony nyomás-környezetben ment végbe.
 
Korond község környéke gazdag vas- és kéntartalmú ásványvizekben, amelyek szintén az utóvulkanikus tevékenység számlájára irhatók, ilyenek például a "fingós" borviz és a vastartalmú borvizek, illetve az "Árcsó"- i borvizforrás. A környék vizeinek hasznositási érdekessége, hogy a korondi sósfürdõ, idõben jóval megelõzte a szovátait. És nem hagyhatjuk ki a Korond határában levõ pliocén korabeli agyagüledékeket sem. Ez a kékesszürke szinû, képlékeny agyagpala képezi a hires korondi cserépedények alapanyagát. Szinte mindenik fazakas családnak megvan a saját agyagbányája és az egyéni feldogozási tehnológiája.
 
Meg kell még emlitenünk a parajdi-medencét körülölelõ dombok és hegyek (Malom-hegy, Kopacz-hegy, Siklódi-tetõ, Bucsin-tetõ, stb.) anyagát, melyek jellegzetes, meredek oldalaikkal és sziklás dudoraikkal, fészekszerûen õvezik a Sóhegy környékét. Ezek a hegyek tulajdonképpen a Görgény-i vonulat nyúlványát képezik és a neogén vulkanizmus tanújelei. Andezitek, bazaltok, dacitok és riolittufák alkotják az aglomerátumok, lávafolyások anyagát, melyek fennsikot, platót formálva alakitják a Sóvidék geomorfológiáját (Várhegy, Rapsonné-vára, Kiságkõ, Siklódkõ, stb.). Az andezitek (régi nevükön "porphyritek") jelentõs szerepet játszanak a vidék épitõanyag ellátásában (ilyen például a "Cserepeskõ"-i andezit kõbánya). De a vidék legfontosabb ásványi kincse természetesen a mélyben rejlõ kõsó, aminek kitermelésével, a századok során, végleg összefonódott Parajd község élete.
 
Nem volna teljes a földtani áttekintésünk, ha nem emlitenénk meg a termálviz-tartalékot, amely elõszõr 1949-ben tört fel a 401-es kutatófúrásból, a Harom-hegy lábánál. Gyógyhatásának felhasználására épült, 1952-ben, a parajdi hidrotermális sósfürdõ, amely lényegesen hozzájárult a vidék geológiai potenciáljának hasznositásához. Sajnos 1991-ben a termálviz hozama annyira elapadt, hogy a sósfürdõ mûködtetéséhez már nem volt elegendõ, emiatt a sóbányába beszivárgó, és onnan rendszeresen kiemelt sósvizzel kellett kiegésziteni a fürdõ vizellátását.
 
A Parajdi-medence éghajlata mérsékelt kontinentális, kissé hidegebb mint az Erdélyi-medencéé. Az átlaghõmérséklet 8,2 C0, nyáron 19-20 C0 és télen -8 , -10 C0. Évente a 25 C0-osnál melegebb napok száma 80-nál kisebb, a hõmérséklet ingadozás évente 60 C0. A legmelegebb hónap július, a csapadék mennyisége jelentõs, esõs években 800-1000 mm/év, száraz években 600-700 mm/év. A levegõ relativ nedvességtartalma viszonylag magas, 75-80 %. 
 
Elmondhatjuk tehát, hogy a "Nagy Természet" a Parajdi-medence lakóinak a kedvébe járt, hiszen a só, sósviz, borviz, termálviz, agyagpala, andezit, aragonit és épitõanyag lényeges gazdagságot jelent, még akkor is, ha a mindenkori román gazdaságpolitika "mostohagyermekként" kezelte Parajdot és környékét.
 
Összeállitotta : Horváth István
 
 Hivatalos oldald: http://www.salinapraid.ro

2013. február 27., szerda 18:49

A parajdi sóbánya

Írta:
A felszín alatti sóbányászat és gyógykezelés rövid története Parajdon a földalatti sóbányászat 1762-ben kezdődött, ekkor nyitották meg a Sóhát délnyugati felében, Johann Frendl osztrák bányamérnök vezetésével, a József-bányát. A névadás valószínűleg II. József 1784. évi parajdi látogatásának következménye volt. A József-bánya harang alakú terméből két oldalkamrát nyitottak, a Károly- és…